01. - Woodsboro Gimnázium

Sziasztok drága, egyetlen és kitartó olvasóim!

Borzasztóan sajnálom, hogy ennyit kellet várni rám, de hálás vagyok azoknak akik kitartottak. Amennyit tudtam tanultam az utóbbi időben de sajnos a jegyeimen nem sokat segített. Töriből még csak csak, de a fizika-kémia duó sajnos kifogott rajtam. Mindezek ellenére igyekeztem és írtam ahogy tudtam a fejezetet. Nem fogok hazudni. Volt amikor azt hitte sose készül el mert olyan szinten nem ment a koncentráció, hogy sírva tudtam volna fakadni, de itt vagyok. Remélem ti is és, hogy elnézitek nekem a fejezetet ami köztünk legyen mondva nem lett életem fő műve..

                                                                                                 Puszi, Vanessa

• • •

A reggeli futás azon kevés dolgok közé tartozik amit szeretek. Egyedül vagyok a gondolataim meg én. Futás közben nem számít mi van rajtam, hogy viselkedek vagy épp mi jár a fejemben. Csak hallgatom ahogy a lépteim visszaveri az aszfalt. Nekem az élet maga a kihívás. Várom a hajnalokat amikor elkezdek futni és erősebben ver a szívem. Érzem a levegőben a falevelek, a frissen lenyírt fű és hajnali köd illatát. Semmi sincs előttem csak a kilométerek amik még előttem állnak. Tőlem függ minden. A cél és még több. Égnek az izmaim és a tüdőm is alig bírja de valami hajt tovább. Már a vége felé járok és érzem hogy nem elég. Még menni akarok. Mosolyogva megyek, de közben ordítani tudnák mert küzdök a saját határaimmal. Leküzdöm őket és ez a legfantasztikusabb érzés a világon.
És ez az érzés egészen addig kitart amíg haza nem érek. Kimerülten kocogok be a házba ahol a hajnali sötétség jóvoltából néhány pislákoló villany ég.
  - Matt!! - hallottam anya hangját valahonnan a konyha felől, aztán már apró alakja is felbukkant. Vörös haját kontyba szedte, de néhány tincs még így is rakoncátlanul hullott vállára. Már kosztüm volt rajta ami arról árulkodott, hogy nemsokára indulnia is kell munkába. Semmi smink nem volt rajta de így is gyönyörűbb mint valaha. Arcán nem látszik az idő múlása pedig nemsokára az ötvenet tapossa. Aprócska termete miatt már-már aranyosnak is lehetne nevezni, ha nem épp habzó szájjal közeledbe felém és magassarkúja vészesen nagyokat nem koppanna a hátborzongató csöndben.
  - Édes fiam nem megmondtam neked, hogy ne mászkálj mindent össze a sáros cipőddel?! - emelte fel fenyegetően az ujjait. - Azonnal vedd le! És meg ne lássam még egyszer.
  - Neked is szép jó reggelt anya. - mosolyogtam rá.
  - Ja és ne fogdoss össze mindent ilyen izzadtan! - fintorgott, majd kecses léptekkel visszavonult a konyhába. Lemondóan legyintettem és felbaktattam az emeletre. Sosem fogom megérteni a nőknél ezt a reggeli hisztit. Nem lenne egyszerűbb ha elmenne mellettem és köszönne vagy legalább lekezelően megsimogatná a fejem.. De nem. Ő nőből van, ami tehát azt jelenti, hogy rikácsolós hangon nekem ront korán reggel.
Szemem forgatva zuhanyoztam le miközben az egyre értelmesebb és értelmesebb gondolatok lökdösték egymást az agyamban a maradék helyekért. Például hogy egy Batman vs. Vasember küzdelemben ki nyerne? Vagy egy Pókember vs. Superman harcban? Szerintem Vasember és Superman... És akkor csinálnának ők ketten is egy harcot amiből Vasember kerülne ki győztesen. Hány éves is vagyok? Á, nem számít. A lényeg az, hogy ma is remek és igazán érdekfeszítő gondolatsorral kezdtem a napot.
Gyorsba felvettem egy farmert meg egy pólót és indultam is a suliba. Út közben a húgom éppen valami nagyon érdekes (khm...) dologról beszélt.....
   - És képzeld el milyen jó lenne! Egy saját horror film! - áradozott csillogó szemmel. Bólogatva igyekeztem mutatni, hogy én most éppen nagyon odafigyelek rá. Látszólag el is hitte mert vadul gesztikulálva folytatta a magyarázást miközben vörös haját a szemébe fújta a szél. Idegbetegen elvette onnan és egész úton a kezében szorította a végét. Hát igen... Kicsit furán nézett ki. Mint egy vörös szakállas kobold körülbelül. Na igen. Nem a magasságáról híres. 156 cm tömény energia. Mellette nem lehet unatkozni. Ezt szeretem benne a legjobban. Azon kívül, hogy a húgom és muszáj szeretnem.
  - Matt! Matt! - csettintgetett előttem a húgom. - Hol jár az eszed? - vigyorodott el.
  - Rajtad. - löktem meg játékosan.
  - Na persze. - lökött vissza.
  - De tényleg! - védekeztem. Ráadásul igaz volt. - Azon, hogy kötelező, hogy szeresselek. - fintorodtam el játékosan. Erőltetetten eltátotta a száját és belebökött az oldalamba. Fájdalmasan felszisszentem és nagyon sóhajtva megálltam. Alex is megállt velem és kérdőn nézett rám. Lassan megcsóváltam a fejem, elvigyorodtam majd egy hirtelen mozdulattal felkaptam és a hátamra dobtam. A suli csak pár méterre volt így nem kellett sokat cipelnem. A lépcsőn kicsit nehéz volt, de simán elbírtam. A húgom úgy sikítozott mint egy 5 éves, míg a diákok sorra megbámultak minket. Fölrobogtam vele a 3. emeletre és letettem a székére.
   - Maradsz és lenyugszol. - mutattam rá. - Ti meg vigyázzatok vele, kissé túltengenek benne a hormonok. - közöltem a hangosan röhögő fiúkkal. Alexnek már nem tetszett annyira a beszólás. Felkapta a táskáját és nekem vágta. Na itt volt ideje lelépnem. Kimentem a folyosóra és óvatos léptekkel közelítettem a szekrényemhez. Bujkáltam.. Hogy ki elől? Emily Desset. A barátnőm. Elvileg. Illetve én már szakítottam vele csak ő nem száll le rólam. Szerintem nincs egészen tisztában a szakítás fogalmával. Tegnap speciel átjött hozzánk, hogy velem legyen egy kicsit (?).
  - Maaaatt! - karolt át valaki hátulról. Hátra se kellett néznem, hogy tudjam ki áll mögöttem. Rikácsolós hang ami ha meghallasz mintha kis infúziós tűkkel szurkálnák a fülemet; Fűszeres illat amitől olyan szintű allergiás rohamok jönnek rám, hogy fulladozom. És ez furcsa tekintve, hogy semmire sem vagyok allergiás. Ja és egyébként ez az illat csak egy hete ébreszt bennem ilyen érzéseket, mert amúgy oda voltam érte.. Biztos részeg voltam amikor összejöttem vele.. Meg miközben jártunk akkor is. Khm.. Na mindegy.
  - Szia Emily. - vigyorogtam erőltetetten és megpróbáltam lehámozni magamról.
  - Hiányoztam? - pislogott rám nagyokat.
  - Hát ööm.. Figyelj! Már elmondtam párszor de most is elmondom mert látom nem érted. - kezdtem a 60. szakítást. - Nekünk ez nem megy. Mondanám, hogy nem miattad hanem miattam, de ez nem igaz. Miattad. Követsz mindenhová és nyomozol utánam.
  - Én nem követlek, csak szeretnélek jobban megismerni. - rázta a fejét értetlenül. - És ezért néha megesik, hogy utánad megyek és megfigyellek, de nem követlek. - rázta a fejét értetlenül én meg fájdalmasan dörzsöltem a halántékom. Nem lehet senki ilyen gyengeelméjű, akkor sem ha pompon lány!
  - Ezt bizonyos kultúrákban zaklatásnak nevezik! - emeltem meg a hangom. Ekkor egy kéz megint átölelt hátulról. A puha tenyerek körbefonták a mellkasom és selymes szőke fürtök csikizték a nyakam. Megcsapta az orrom egy jóleső illat. Liliom. Kilométerekről is felismerem ezt az illatot.
  - Szia kicsim! - nyomta Dylan puha ajkát az arcomhoz. - Szia Emily. - biccentett az említettnek, miközben mellém furakodott én meg átöleltem félkarral és magamhoz húztam.
  - Ti jártok?? - kerekedtek el Em szemei.
  - Aha. - vontam meg a vállam és hazudtam szemrebbenés nélkül.
  - De az nem lehet. - rázta a fejét hevesen.
  - Pedig de. - ráncolta össze a szemöldökét Dylan és hajolt hozzám közelebb. Gondolkodás nélkül hajoltam én is felé és lágyan megcsókoltam, amit rögtön viszonzott is. Nyelvem bejutásért esedezett hozzá és meg is kapta. Dylan mindig is elvette az eszem már a puszta csókjával is, de annyira sosem, hogy járjak vele. Más mint a többi lány. Okos, de más lányok is okosak. Vicces, de más lányok is viccesek. Laza, de más lányok is lazák. Gyönyörű, de más lányok is gyönyörűek. Mégis ő más. Szeretem, de csak mint barátot. Mert az. A legjobb barátom. 3 éve berobbant az életembe és azóta mint egy hurrikán söpör végig rajta. Nincs olyan dolog az életemben amit ne befolyásolna. Irányít és helyrerak akármit is teszek. Támogat és segít. Velem van és szeret. És nem akarom, hogy ez másképp legyen. Ez így tökéletes. Ő így tökéletes.
  - Kkkhhhmmm. - krákogott valaki mellettünk egyfolytában. Hirtelen szétrebbentünk és szembetaláltuk magunkat Jake-kel. - Gyerekek én értem, hogy ég a tűz meg a vágy meg minden de suliban vagyunk. - röhögte el magát. Emily már sehol sem volt.
  - Menj a picsába. - nevetett fel Dylan és egy csatakiálltással ráugrott Jake-re. Egy darabig furcsán néztem őket majd kirobbant belőlem a röhögés. Ennél furcsább reggelem sose legyen. Jake megfogta Dylan lábát és megpróbálta lerázni magáról, de Dylan a hajánál fogva hátrahúzta, amit az áldozat csak egy üvöltéssel díjazott. Könnyeztem a nevetéstől, és egyre több diák gyűlt körénk. Igazából már megszokhatták a Jake-Dylan féle reggeli verekedéseket az évek során, de a kilencedikesek számára ez maga volt a nap csúcspontja. Emlékszem még amikor kilencedikbe mentem. Mindenki olyan nagynak tűnt és ijesztőnek. Hatalmas szemekkel figyeltem a focistákat és arra gondoltam egyszer én is beállok majd a csapatba. 1 hónap múlva benn voltam.
Onnantól nem volt megállás. Rohamosan nőtt a népszerűségem és romlottak a jegyeim. Az egyetlen amiben kitartó vagyok és nem hagytam abba az a dobolás. Hiszen ez az életem. Amiben tehetséges vagyok. Semmiért és senkiért nem adnám fel. Mert lássuk be ezen kívül nem sok mindent tudok felmutatni 18 évesen. De ne kalandozzunk el ennyire. Maradjon ez a dolog annyiban, hogy nem én leszek a család legnagyobb büszkesége és pont. Bezzeg a húgom. Nagyon büszke vagyok rá. Ötös tanuló, majdnem iskolaelső, megyei bajnok röplabdázó. Ha valakiből belőle még lehet anyáék "trófeája".
  - Mi folyik itt? - csinált magának egy utat a lüktető halántékú igazgató. És azt, hogy utat csinált úgy értem, hogy aki akadályozta azt félrelökte a tetemes súlyával.
  - Az amit lát Mr. Gatell. - vontam meg a vállam. A vén Gatell felém fordult és a szeme rángani kezd amikor meglát.
  - Maga meg se szólaljon Patterson! Fogadjunk, hogy az a két jómadár Carter és Hammer. Hát ez nem igaz! Minden évben eljátszák ezt!! - csapkodott a kezével. Enyhén hasonlított egy fókára.
  - Pont ezért kellene már számítania rá... - dünnyögtem az orrom alatt. Hirtelen meglendült az igazgató keze és a tarkómon csattant. Na ez az!! Erre vártam egész nyáron! Egy jó kis Gatell féle pofonra. Főleg, hogy csak egy másodpercig tartott ugyanis Jake-ék felé vette az irányt. Egy jól időzített mozdulattal szétszedte őket és amolyan "vége a műsornak" tekintettel nézett körbe. A 2 jó madarat - ahogy ő mondaná - a ruhájánál fogva kezdte el elvonszolni az igazgatói felé. Kárörvendően elmosolyodtam, mire a srácok reakciója egy fintor volt.
  - Maga is jöhet Mr. Patterson! - invitált magával a diri. - Sőt mi több! Hol van Mr. Veranlo?? Ő is csatlakozhat. - lelkesült be hirtelen.
  - Utoljára akkor láttam amikor pisálni voltam. - dörzsölte meg az orrát Jake.
  - Parancsol Mr. Hammer? - vonta fel a szemöldökét Mr. Gatell.
  - Úgy értem a mosdóban láttam utoljára. Kissé sietősen futott be. Szerintem azóta is ott van. - röhögte el magát.
  - Pompás. - csapta össze a tenyerét az igazgató és mindannyian a fiú WC felé vettük az irányt. Dylan-re néztem aki épp ásított egyet. Vajon mit csinálhat éjszaka alvás helyett? Jó lenne tudni. Kérdeztem de nem akarja elmondani. Annyira csak nem lehet szörnyű, hogy nekem ne mondja el... Pont nekem!!
Dylan visszanézett rám én meg elkaptam a fejem. Eközben a mosdóból épp Carlos mászott végre elő de amikor meglátta Mr. Gatell-t rémült lett a tekintete és hátrafordulva ment vissza a mosdóba.
  - Mit képzel hová megy?? - ment utána a diri. - Jöjjön vissza!! Maguk meg itt maradnak! - mutatott erre a szent helyre ahol állunk. Még levegőt venni, se volt időnk amikor Carlost rángatva magával visszajött. Így indultunk el szeptember 1-jén 7:30 -kor az igazgatói irodába. Nem volt idegen a számunkra a helység hiszen minden nap szinte itt köt ki valamelyikünk.
  - Leülni. - parancsolt ránk Gatell. Mint a kisangyalok ültünk le egymás mellé és vártuk a fejmosást. - Nos, milyen ismerős helyzet. Nem gondoltam volna, hogy az utolsó évüket is így akarják kezdeni.
  - Nekem az utolsó előtti. - tette föl a kezét Dylan.
  - Istenem ne is mondja. - sóhajtott. - Csak az Úr kegyelmezzen meg nekem. -  emelte az égre a tekintetét.     - Azonban maguk uraim már végzősök. Jóformán felnőttek. Nagyjából. Khm.. Meddig akarják ezt játszani? Nem volt elég ez a 3 év? Nem? Ne nehezítsük meg egymás életét én azt mondom. Maguk értelmes fiatalok. Már aki. - sandított Carlos felé fél szemmel aki épp bandzsítani próbált. Hogy mi célból? Fogalmam sincs róla. Fura srác. - Tehát. Viselkedjenek kicsit érettebben. Meglátják az önmaguk helyzetén is javítanak majd. Remélem megértették. Ez volt a finomabb része. És most jöjjön a kevésbé finom. Ha csak egy pisszenést is meghallok magunktól a mai nap folyamán elintézem, hogy már rögtön az első héten fel legyenek függesztve. Ez itt nem egy bazár hanem egy iskola. Ennek megfelelő magatartást várok el. Ennyi lenne. Nyomás órára. - tapsolt kettőt. Mintha kutyák lennénk. Mire az ajtóhoz értem már javában ette a tömény cukros fánkját. Szemeimet forgatva csuktam be magam után az ajtót. Odakinn egymásra néztünk és kitört belőlünk a nevetés. Az ajtó egyszer csak kinyílt és Gatell dugta ki a fejét. Dühösen szikrázott a szeme így inkább sietős léptekkel elhagytuk a "FOLYOSÓT" csupa nagy betűvel.
  - Észrevettétek, hogy minden évben ugyanazt a szöveget nyomja le? - rázta a fejét tettetett csalódottsággal Jake. - Kitalálhatott volna valami újat ebben az évben.
  - És láttátok a fejét amikor végzett. Mint aki megmászta volna a Mount Everest-et. - röhögött Carlos.
  - Igen de hamarosan olyan feje lesz amit aki felér és meglát egy zászlót a csúcson. - vigyorogtam. Átkaroltam Dylan vállát és elindultunk a folyosón. Köszöntünk mindenkinek majd Dylan elkezdett beszélgetni egy Dave nevű sráccal. Előhúztam a telóm a zsebemből és megnéztem a Facebook-ot majd az e-mail-eket. Épp kiléptem volna amikor megakadt egy üzeneten a szemem. A feladó titkos. Megnyissam, ne nyissam? Megnyitottam. Gyorsba átfutottam a levél tartalmát majd zavarodottan fölnéztem. Mi ez a levél?

Egy kis ésszel és marha sok szerencsével...

                                                                                           Sziasztok Drága Olvasóim!


Gondolom sejtitek, hogy nem a legjobb hírrel jövök...
Nos.. Az történt, hogy kilencedikes vagyok, és nem egy könnyű gimibe jelentkeztem, de ez mellékes. Nem akarom húzni az időt. Tehát a jegyeim nem túlságosan fényesek. Sőt ez még enyhe kifejezés.. Borzalmasak. 3 (!!!!) tantárgyból bukásra állok. Fizika, kémia és töri.
A törit még ki tudom javítani tanulással, de a fizika - kémia nem megy. Hiába tanulom és magolom, de egyszerűen nem értem. Ennél fogva nem túl sikeresek a javítási kísérleteim..
Most úgy néz ki lesz tanárom szóval szurkoljatok, hogy kijavítsam mert addig egyáltalán nem ülhetek gép közelébe anyukám jóvoltából. Tehát ahogy azt fent is írtam egy kis ésszel és marha nagy szerencsével hamar kijavítom a siralmas jegyeim és újra belelendülök az írásba. Addig is próbálkozom azzal, hogy infón írok, de azzal nagyon lassan fogok haladni.
Remélem nem haragszotok nagyon és vártok amíg minden rendbe jön.
Addig is kívánok mindenkinek sokkal eredményesebb tanulmányi eredményeket és sok sok virtuális ölelést!:D
Puszi, Vanessa

Előzetes!!!

Sziasztok!:)

Itt a blog előzetese, amit én csináltam. Nem lett a legjobb de igyekeztem. A fejezet már készül a héten felteszem!:) Kíváncsi vagyok, hogy tetszik nektek.

00. - Matt Patterson

A nap meleg sugarai lágyan cirógatják az arcomat. A nap ezen időszakát szeretem a legjobban. Amikor felkel a nap, de eközben odakinn még a harmat cseppekben uralja a leveleket és a virágok szirmait.

Hirtelen kirázott a hideg, így a takarót reflexszerűen húztam feljebb magamon és arcom a párnába fúrtam. Iskola.. 6 betű ami képes tönkretenni egy csodás reggelt. A nyárnak vége és a mai nappal elkezdődött középiskolás életem utolsó szakasza. Végzős lettem. Fogalmam sincs hogyan jutottam el idáig. Na nem mintha ilyen hülye lennék, csupán a tanulás számomra azon dolgok közé tartozik aminek nem látom értelmét, holott tudom, hogy nagyon is van neki. Csupán nem érdekel. Számomra a zene a minden. Az amitől a világnak értelme van. Hiszen nem elég, hogy tudj énekelni vagy hangszeren játszani ahhoz, hogy zenész legyél.. A szíveddel is érezned kell a ritmust. És ezt tanulással nem lehet elérni. Erre születni kell. Az életem, a céljaim és az eredményeim is mind azt mutatják, hogy a szavaim nem holmi szétszórt szavak hanem egy céltudatos ember kijelentései. Csak az emberek ezt nem látják. Ők csak annyit látnak, hogy Matt Patterson a focicsapat kapitánya, és a lányok kedvence. De fogalmuk sincs a gondoltaimról, az érzéseimről és a valódi énemről. Csupán néhány ember van aki valóban ismer. Pontosabban 4-en.. Dylan Carter, a legjobb barátom, aki egyébként lány, bár a neve igencsak megtévesztő. Jake Hammer, Carlos Veranlo és az ikertestvérem Alexandra.
Még 15 évesek voltunk amikor eldöntöttük Alexandrával , hogy bandát alapítunk. Akkor ismertem meg a többieket. Válogatásokat tartottunk, hogy ki is lehetne megfelelő egy akkor színvonal nélküli és rossz hangzású dobos mellé. Végül ráleltünk Jake-re, a gitárosunkra, Carlos-ra, a trombitásra és a nálunk egy évvel fiatalabb Dylan-re. Dylan azonnal elbűvölt mindannyiunkat. Szőke, csillogó haja lágyan omlik válla alá és kék szeme kristályként csillog hosszú szempillái által keresztezve. Azonban a csodás külső mögött egy nagyon is kemény és abszolúte nem törékeny lány rejtőzik. Ezért is döntöttünk a barátság mellett. Egyikünknek sem működött volna. Igazából a mi kapcsolatunk eléggé bonyolult. Amolyan barátság extrákkal ha egyikünknek sincs senkije. Ami mindkettőnknél ritka.
A lényeg az, hogy 3 éve eléggé összeszoktunk és bár mind különbözünk mégis együtt remek összhangban vagyunk. A bandánk neve egyébként Dirty Souls. Piszkos lelkek. A névvel igen sok gondunk volt. Sehogy sem tudtuk elnevezni a kezdetleges és meglehetősen nem mindennapi bandánkat. Végül a végleges név eredeti ötletét az adta, hogy mindannyiunknak igencsak balhés előélete volt. És innen jött. Eddig csak Jake anyjának a garázsában játszottunk, de célunk hogy magasabb szintre lépjünk fel. Célunk az, hogy megismertessük a világgal a nézeteinket és érzelmeinket... De sajnos ez még jócskán várat magára. Alig hallhatóan felnyögtem és erőteljesen megdörzsöltem a szemem, hogy elűzzem az álmosságot. Felkeltem és komótosan lépkedtem a fürdőszobába. Belenéztem a tükörbe és szembesültem saját magammal. Világoskék szemem szinte perzselt, barna hajam pedig még hatásosabbá tette a tekintetem. Nem mondom élveztem az adottságaim nyújtotta lehetőségeket de minden barátnő és egy éjszakás kaland után az elégedettség mellett némi ürességet érzek. Mintha valami hiányozna az életemből. Csak még nem jöttem rá, hogy mi az. A mai nap viszont minden más lesz. Az utolsó évem tökéletes lesz.. Tökéletes..